Cserépfalu, 2023. június 3.

Diákként, később fiatal anyukaként még a gyerekekkel is jártuk a Bükköt, azután kimaradt közel egy évtized. A visszavezető utat egy túrabarátság hozta meg néhány éve a Bükkinyúlsz túrákkal és a Less Nándival. Szeretem ezt a hegységet is a maga meredekségeivel, sziklafalaival, virágos rétjeivel, kedves falvaival, ahol kinyílik az ember lelke.

Június elején újra bejártam a Bükkinyúlsz túrák középhosszú távját, ami a legutóbbi rendezés óta 35-ről 38 km hosszúra nyúlt és idén a látogatóközpont helyett Cserépfalu közösségi háza adott otthont a rajt/cél helyszínének.

Pénteken érkeztem Cserépfalura, a Bükkaljára. Az erdőszélen volt a szállásom, kissé távolabb a falutól, egy házikóban. Délután nagyot sétáltam a környéken, felmértem azt is, hogy mennyi idő alatt érek gyalogosan a faluba a kertek alatt. Alig volt 20 perc, így vasárnapig le is tettem az autót.

Este a látogatóközpontban ráérősen vacsoráztam, aztán visszaballagtam a szállásra. Összerendeztem a másnapi menetfelszerelést és viszonylag hamar lepihentem. Az alvás kevésbé volt sikeres, mert az éjszaka felerősödött szélben a háztetőt csiszatoló faágak nem kedveztek a nyugodt alvásnak.

Reggel dinamikusan készülődtem, és egy biztató baráti öleléssel megerősítve, hét óra pár perckor el is indultam a közösségi háztól a Milleniumi kilátó felé. A falut elhagyva a Kisamerika kőfülkéi közt vezet fel a tanösvény a csodaszép virágos rétre, ahol az érdekes formájú kilátó áll. Ez volt az első EP, szúróbélyegzővel igazolták, hogy ott jártunk. A Berezdi pincesor felé mentünk tovább. Hangulata van a pincesornak is, megér egy külön kirándulást. 

A pincéktől irány az Ördögtorony, ez a jellegzetes formájú kaptárkő, és a hozzá vezető meredek ösvény. Az EP-nál begyűjtöttem a második szúrást és lefele indultam a meredeken. Az erdőből a réten át a Mész-patak szép szurdokának tartottam.

A szurdokot elhagyva a szekérúton át értem az óriási legelőre, ahol a gémes kút már sajnos összedőlt, alig látszott ki a fűből, de a nagy fa és a pásztorszállás áll még. A legelőn átvágva ismét az erdőben folytatódott az út. 

Az S jelzésen bandukoltam egészen a Farkas-kő aljáig, ahol balra áttér az útvonal a P+ jelzésre a Mocsárosház felé. Itt volt a harmadik EP, egyebek mellett szuperfinom nápolyival és kedves pontőrökkel.  Rövid szervizt tartottam, zokni-cipő igazítás után magamhoz vettem két nápolyit és néhány ropit, amit menet közben megeszegettem. 

A dózerút folyamatosan, de kellemesen emelkedett a Belvács-rétig, aztán hosszan ereszkedett a Hidegpataki erdészházig (ahol még mindig ki van írva, hogy „a kijelölt helyeken is tilos!).

Az erdészháztól a Hór-völgyében haladt tovább az utunk a KP jelzésen. Ezen a szakaszon szinte teljesen egyedül voltam, csendben gyalogoltam. Hiányzott Magdi barátnőm, akivel legutóbb jártam ezen a túrán, és most otthon fekszik a térdbajával. Egy csapat iskolás lármája zökkentett ki a nagy elgondolkodásból. Arra eszméltem, hogy már a Tebe-réten járok és jó lesz, ha figyelek, mert hamarosan balra kell fordulni Répáshuta felé a K4-re. 

Több kirándulóval és bringással is találkoztam, érezhető volt a falu közelsége. Szebbnél szebb kőfalak közt vezetett az út a dúsan zöldellő erdőben a Balla-barlang alatt lévő EP-ig. A régi rönkrakodót már elvitték, de voltak helyette vidám és segítőkész pontőrök, nápolyi és kóla, ami igazán jól jött a barlanghoz vezető meredek előtt. 

Lendületesen sikerült felmennem, a bot megint nagy segítség volt. A barlangnál önkiszolgáló szúróbélyegzés, ide már a pontőrök sem jönnek fel. Sokan voltunk fent, útközben már többen többször is összetalálkoztunk. Ment a viccelődés, hogy ki merre folytatja tovább az utat, és mennyire nagy szeretettel gondolunk a szervezőkre, amiért beiktatták ezt a jó kis emelkedőt. Közben mindannyian tudtuk, hogy azért vagyunk itt, mert odáig vagyunk az ilyen útvonalakért.

Elköszönve a vidám társaságtól, leereszkedtem az ösvényen és balra fordultam az S-re a falu felett, aztán újra balra, meredeken fel az erdőbe. 

Innen újból ereszkedés Katalin-völgy magával ragadó technikás dzsungelében, embermagas csalánon, kidőlt fákon, félig leszakadt, szerpentinező, keskeny ösvényeken át. Helyben hagyta a lábaimat az ágas-bogas bozót, bár korántsem annyira, mint négy évvel ezelőtt. 

A völgyből kiérve az út emelkedni kezdett, aztán élesen balra kanyarodva át kellett vágni a nagyra nőtt füvön a K jelzésre (Bükki kék).

Közben utolért Feri bácsi és Attila, a K+ elágazástól már végig együtt mentünk, meglehetősen jó iramban. 

A Hosszú-völgyi EP-nál szúrás után extra ellátásként friss cseresznye is jutott, a rövid pihenő alatt kiszedtem a cipőmből a Katalin-völgyben begyűjtött ág és kődarabokat. 

Testileg-lelkileg felfrissülve értük el az Egrest, ahol a K.L jelnél elindultunk Ódorvár meghódítására. Még mindig nagyon meredek. De végigbeszélgettük az utat, Feri bácsi gondoskodott róla, hogy a hangulat és a tempó rendben legyen, és ha fáradok, akkor is használjam rendesen a botokat. A Zsilibes-forráshoz most sem mentem le, és nem tudom, valaha rá tudom-e venni magamat, hogy egy ódorvári mászás után az dózerútról leereszkedjek a forráshoz, hogy aztán visszamászhassak. 

Az ódorvári EP-nél is szúróbélyegzés volt, pedig már igazán megszenvedtünk egy nyulas pecsétért. Mackósütit vételeztünk ellátmányként és feltöltöttük a vízkészletünket az utolsó kilométerekre. Elégedett voltam a frissítésemmel, a hidratálás is jól ment végig, nem éreztem fáradtságot menet közben és az ujjaim sem dagadtak be.

Az ódorvári pihenőtől az Illés-parlag felé indultunk. A szalagozást követve jutottunk le a cserépi látogatóközponthoz, majd a kerékpárúton be a faluba. 

A közösségi háznál a célban Feri bácsival és Attilával elköszöntünk egymástól, ők indultak haza, én pedig nekiláttam a jól megérdemelt babgulyásomnak. Bence hozott később kávét és grátisz nyulas bélyegzőt. Sokáig beszélgettünk néhány régi és új ismerőssel. Amikor a nap már lefele indult és a fáradtságtól is fázni kezdtem, egy búcsú lekváros kenyér után elköszöntem és az erdő szélén visszagyalogoltam a szállásomra. 

Mindösszesen 42 örömteli kilométerrel zártam a napot. Újra csak azt mondom, szeretem ezt a feladatos és technikás túrát a Bükkben. Lelkes, jófej szervezők, elsőrendű ellenőrző- és frissítőpontok, informatív itiner, minimál szalagozás, mert a turistajelzések ott vannak a fákon és egyébként is, barátunk a térkép. Érdekes és szép útvonal, olyan kiváló meredekségekkel, mint Ódorvár. Ki ne akarna visszajönni?