2023. május 13.

Idén végre sikerült eljutnom a Hazajárók által rendezett Horthy Miklós Emléktúrára az Ipoly vidékére. A túra 33 kilométere azokat a területeket érinti Drégelypalánkról indulva, amiket Horthy kormányzósága idején az 1938-as Bécsi döntéssel visszacsatoltak hazánkhoz – sajnos, csak átmenetileg. 

A több napja tartó esős idő sem tántorított el az indulástól, lelkesen készülődtem. Bátraké a szerencse, mert Nagyoroszit elhagyva az eső elállt, és Drégelypalánkon már szinte derült ég fogadott. A drégelypalánki vasútállomáson berendezett rajtközponttól indultunk neki a határnak, a falut elhagyva hamarosan elértük az épülő közúti hidat, aztán az Ipollyal párhuzamosan haladva a fahidat is, ahol átléptük a határt és megérkeztünk Ipolyhídvégre.

Itt lesz majd a cél a folyóparton, a hídlábnál már jó hangulatban zajlottak a ránk váró ebéd előkészületei. A falun keresztül gyalogolva sok emberrel találkoztunk, szinte mindenki jó utat kívánt, a kocsma előtt többen is megkérdezték, merre tartunk.

Tágas mezőn folytatódott az út, egy kereszthez érve jobbra ágazott és a Berincsek-patak vadóc völgyéhez vezetett. Kidőlt fák, szabadon szaladó patak, köves gázlók, burjánzó aljnövényzet és érdekes sziklaalakzatok vártak a patakvölgyben.

A lelki feltöltődés után jött egy kisebb, kijózanító kaptató, szőlőtőkék és szép kilátások közt baktattunk felfele az oldalban. Az ipolyfödémesi kereszt előtt jobbra kitérve az útról, egy présház előtt nagyszerű kilátás nyílt a határra, a ködpára mögött kivehető volt a Börzsöny vonulata is.

Visszatérve a túra útvonalára egy erdei Mária-kegyhely várt, majd rövidesen a keresztnél voltunk, ami az első ellenőrzőpontot is jelentette egyben és szíves vendéglátást pálinkával, borral, süteménnyel. Ha minden kínálást elfogadtam volna, azt hiszem, le sem bírtam volna jönni a hegyről. Vidáman indultam tovább a focipálya felé és megálltam egy pillanatra egy újabb Mária kegyhelynél. Az erdei Máriácskáknak megvan a maguk hangulata, mindig jó rátalálni egy-egy képre, szoborra a fák közt. Van, aki vigyáz ránk.

Kelenye következett, határában újabb kereszt. Nagyon szép falu, különleges, bár nagyrészt elhagyatott házakkal. Nógrádban találkoztam ilyen érdekes épületekkel, nem szokványosan épült ház-sorokkal. A falu központjában a kisboltnál volt az ellenőrzőpont. Váltottam pár szót az ottlévőkkel, mielőtt visszatértem az útra.

Az erdőben egy kisebb emelkedőn ért utol Csipi és Tibor, kölcsönös volt az öröm, hogy végre nem csak a patakparton látjuk egymást. Közel sem egy a tempónk, az emelkedő végén ők el is köszöntek és már nyomukat sem láttam.

Végtelen tágas mezőn vándoroltunk Ipolyfödémes felé. 1938-ban itt húzódott az államhatár, ma ezt tartják a nyelvi határnak. 

Ipolyfödémesen lakodalmat tartottak épp. Nagy vigalom volt a faluban, az ellenőrzőponton is lakodalmi hangulat és vendéglátás. Májas-zsíros kenyér minden földi jóval, pálinka, bor, víz, jó szó, nevetés. Vonakodva hagytam el a falut az orgonabokrokkal szegélyezett keskeny úton. A faluból kiérve csatlakozott hozzám Andi, akivel innentől az utolsó ellenőrzőpontig együtt mentünk.

Marhalegelőn keresztül haladtunk a Medve-kúthoz vezető erdei útig. Az elágazáshoz érve volt egy kis bizonytalanság, mert a track mást mutatott, mint a szalaggal jelölt útvonal, de rövid tanakodás után inkább a szalagokat követtük lefele a lejtős útra, bízva abban, hogy tudta, mit csinál, aki felkötözte. 

A Medve-kúthoz erdei lépcső vezetett fel a dózerútról. Csodatévő forrását szép lourdes-i Mária-szobor őrzi. A forrás vize friss és jóízű, ha csodát épp nem is tett, de nagyon jólesett.

Bármennyire marasztaló a Medve-kút, várt még ránk a Magos-hegy (Kopasz-hegy) kiadós emelkedője. Tényleg magos. A hegytetőn a kilátásban gyönyörködve kifújtuk magunkat és a hegy oldalába, a Gál család présházához tartottunk, ahol az utolsó ellenőrző pont várt.

Eszemben tartottam az intelmet, hogy figyeljek majd, mert az út balra megy, és az ellenőrzőpont jobbra lesz, nehogy elszaladjak mellette. De nehéz lett volna eltéveszteni, mert jókora magyar zászló jelezte, hogy merre az arra. Itt még a korábbiaknál is nagyobb készület volt, gulyás, pogácsa, sütemény, italok, vendégmarasztaló asztalok-padok, sátor, őszinte mosolyok, kedves üdvözlés, amitől szíved-lelked kinyílik. Nehéz volt az elindulás.

Szintút vezetett tovább a hegyoldalban, jórészt a keréknyomban lehetett haladni. Aztán kisebb lejtők, végül egy utolsó meredek. A tanösvény Z/ jelzését követve felkaptattam a Somos-tetőre, ahol újabb szép kilátás volt a fáradozás jutalma.

Lefele bandukolva jött, ahogy mindig szokott a kicsit keserű „túra vége-érzés” amit Ipolyhídvégen egy falubelinek tréfálkozva sikerült feloldani. Jöttömre odakiabált az út mellett dolgozó fiataloknak, hogy ők is csak azért betonoznak, hogy nézhessék, ahogy a menyecskék jönnek le a hegyről!

Volt derültség, megmentette a napot. Mosolyogva értem vissza a faluba, tiszteletem tettem az I. és II. világháborúban elesett katonák emlékművénél a gólyafészek tövében, és néhány lépés után a célban voltam a híd lábánál. A célban vigalom, szarvas-pörkölt és nokedli, csokis süti, őszinte szó, barátság.

A lelkem egy darabja az Ipoly mentén maradt. Jövőre visszajövök érte, megígértem a vendéglátóinknak. De jövőre lassabban megyek és többet beszélgetek.