28,9 km | 1.033 D+

Február elején tette közzé a Terepfutás.hu a negyedik, csúcsos kihívást. Ezúttal a Vértes hat csúcsát kellett felkeresni tetszőleges sorrendben, magunk által tervezett útvonalon. Gyors pillantást vetve a térképre, hamar kiderült, hogy ez sem lesz sétagalopp, nem mindenhová vezet jelölt út, de valahová még jelöletlen sem. Minden esetre sikerült csinos kis útvonalat összeraknom, és a szinteket nézve nem aggódtam azon, hogy unatkozni vagy fázni fogok. Azon a hétvégén, amire terveztem a teljesítést, kegyetlen hideg lett, tartós fagy országszerte. Több helyen hirdettek erdőzárlatot a fagytól elnehezülő ágak és a fadőlés veszélye miatt. Nem tartottam biztonságosnak, hogy egyedül nekivágjak, így egy héttel elhalasztottam az indulást.

Közben útitársam is akadt, Magdi barátnőm csatlakozott a kalandhoz. 

Rettenet nagy ködben indultunk Csákányospusztára azon a bizonyos szombaton. Amikor az M1-ről lehajtottunk Bicskénél az 1-es útra, csak sejteni lehetett, hol van a balra kanyarodási lehetőség az egykori Birka csárda parkolójához, ahol nyilvánvalóvá vált, hogy ma sem mi leszünk az egyetlenek az erdőben, de kis boxolás után találtunk még parkolóhelyet.

Bemelegítettünk, ellenőriztük a menetfelszerelést és a műúton a turistaház, illetve a K jelzés felé vettük az irányt. Bár az első csúcsra, a Mészáros-hegyre aszfalt út is vezet, nem terveztük, hogy ezen mennénk végig. Amint lehetett, betértünk az erdőbe. Szép tempóval értünk fel a Mészáros-hegy adótornyához, ami alig látszott a ködben. Előírás szerint érintettük a kerítést, készítettünk igazolófotót, aztán robogtunk lefelé az aszfalton, hogy visszatérjünk a K-ra, majd áttérjünk a Z jelzésre, ahonnan felkaptathatunk a Zsidó-hegyre. A Vitányvárra tervezett látogatást a köd miatt elnapoltuk. 

Meglehetősen nagy sár volt és ahogy engedett fel a talaj, a helyzet fokozódott. Az első kilométerek után rezignáltan vettük tudomásul, hogy minden lépés fröccsen, csúszik és ez a nap bizony ilyen lesz. 

A Zsidó-hegy aljában az elágazás előtt megtaláltuk a Rockenbauer emlékfát, amiről nemrégiben eltávolították az otthagyott emléktárgyakat. A tövében valaki kedves kis keresztet kötött faágakból.

• 

• 

Az elágazáshoz érve jobbra indultunk a jelöletlen úton. Gyorsan megjártuk a csúcsot, és visszatértünk a Z-re. Az utat rengeteg kidőlt fa keresztezte, volt, ahol csak nehezen tudtunk átmászni a törzseken. Izgalmas terep volt. Futást imitálva caplattunk a sárban a vadkerítés mentén, mielőtt nekiindultunk a Gráciák bércének, amit kötelező szakasznak jelölt a versenykiírás.

Szeretem ezeket a vadregényes, sziklás, kitett utakat a csenevész, mindent túlélő bokrokkal és fákkal, ébredező sziklagyeppel. A  panoráma a ködfüggöny miatt elmaradt, de itt lesz ez a bérc később is.

A bércről leérve a P jelzésen is folytatódott a spartan race. Számtalan kidőlt fal, bokáig érő sár. Néhol annyira húzott, hogy úgy éreztem, hiába a bekötött cipő, ottragad a sárban. Jobb volt, mint egy lábsúlyos edzés. A Mária szobrot elhagyva hamarosan ismét visszatértünk a Z jelzésre és folytattuk a mászókázással tarkított sárdagasztást egészen a Köves-tető aljáig. 

A Köves-tetőre felmászni embert próbáló feladat volt. Jelöletlen út van, de az is csak nagyjából létezik. Irányra tartva, óvatosan kapaszkodva a meredek, kitett részeken, kerülgetve az itt-ott már előbújt hóvirágot és téltemetőt, feljutottunk a tetőre. A kesztyűm majdnem olyan sáros volt, mint a cipőm. A sejtelmes ködben félő volt, hogy összefutunk a gyűrűlidércekkel, de helyettük szerencsésen megtaláltuk a csúcskövet jelző kis kőkupacot.

Magdit kérdeztem, megbánta-e, hogy eljött. Csendesen csak annyit mondott, hogy egy darabig ne szóljak hozzá, ha nem muszáj… (Másnap megkérdezte, mikor megyünk újra).

Eredetileg úgy terveztük, visszamászunk a Z-re és kimegyünk a műútig, ahonnan elvileg egyszerűbben megközelíthető a Tamás-hegy, de úgy gondoltam, ha agyon ütnek, akkor sem vagyok hajlandó lemászni ott, ahol feljöttünk. Így a B tervet választottuk, leereszkedtünk a Vadorzó-árokba és onnan másztunk fel a negyedik csúcsra, a Tamás-hegyre. Ez sem adta könnyen magát, de felértünk. A betonlapos csúcskőnél találtunk egy téglát, annak támasztottuk a telefont, hogy végre rendes „csúcsfotónk” legyen.

Egy nagyjából járt ösvényen leereszkedtünk a Fáni-völgyi útra (itt jöttünk volna fel, ha az eredeti tervnél maradunk), amit a hajtűkanyart követő szakaszon balra elhagytunk a Károly-kő felé és folytattuk az utunkat a P+ jelzésen, a Nagy-Széna hegy aljában. Fontolgattuk a kerülő utat, végül inkább felkapaszkodtunk a hegyoldalban. Közben jöttek a gondolatok, hogy lesz, ami lesz, egyenek meg vaddisznók, vagy bármi, de egy lépést sem megyek tovább. Mentem. A Mátrából már bevált módszer: nem nézni felfelé, csak tenni egyik lábad a másik után. Aztán majd elfogy a hegy. Időnkét egy-egy, szép kilátást sejtető helyre értünk, ahol rácsodálkoztunk a mérhetetlen ködre és lefixáltuk, hogy ide is visszajövünk szép időben.

Fent a tetőn, az összedőlt csúcskövet keresve találkoztunk a piros mellényes sráccal, akivel már többször összefutottunk útközben. Ismét jó utat kívántunk egymásnak és ő már el is tűnt a ködben. Lefele tartva, amíg ereszkedtünk vissza a KDPT útvonalára, egy újabb, szép kilátást rejtő ködös szirtet hagytunk el. Vártuk, hátha előbukkan Gollam. A KDPT szakaszt elérve találkoztunk jónéhány túrázóval és futóval. A nagy elágazásnál jobbra térve elhagytuk a jelzett utat és elindultunk az utolsó csúcs, a Nagy-Csákány felé. Még jobban kellett figyelni az utat, mint eddig. Számoltam az elágazásokat, próbáltam beazonosítani a különböző földutakat. Néhol nagyobb hasznát vettem a kézzel írt itineremnek, mint a track-nek.

Emlékeztem, hogy a szintmetszet a Nagy-Csákánynál már nem volt meredek, mégis kicsit hitetlenkedve vettük tudomásul, hogy ilyen könnyedén megérkeztünk. Néztünk jobbra-balra, mint Travolta abban a bizonyos GIF-ben. A bokros rész szélén örömmel fedeztünk fel a pirosra festett végű betonoszlopot, ami a hatodik csúcsot volt hivatott jelölni. 

Rövid eufória után indultunk vissza Csákányospuszta felé, és igyekeztünk, hogy hátralévő néhány kilométeren minél több sarat kifuthassunk még a cipőnkből.

Az autóhoz érve mintegy negyedóra alatt sikerült leválasztani magunkról a sártól kérgessé vált cipőt és nadrágot. Aztán jöhetett a termoszból a jól megérdemelt hazai kávé.

Ködös, sziklás, sáros Vértes, így is szerettünk!